Szeretem az egytál ételeket, azt az egyszerű elkészítést, amikor minden hozzávalót felvágok/felszeletelek, majd egy hatalmas edénybe teszem, hogy aztán két-három óra múlva valami ínycsiklandó kerüljön bekanalazásra. Valami hasonló ez az ír(szerű) egytál is, ami egyik kedvenc internetes személyiségem blogjáról lelesett recept, némi átalakítás után.
Már nem tudom, hogyan találtam meg a foodwishes.blogspot.com oldalt, de már évek óta a kedvencek között leledzik, s mindig örömteli, amikor egy-egy újabb recept lát napvilágot az oldalról. John - így hívják a blog tulajdonosát - egy rendkívüli humorral megáldott szakács, aki szakmájának minden csínyját-bínyját elsajátította már, s apró videókkal szeretné ezt a tudást az arra szomjazóknak továbbadni. Több receptjét is a magamévá tettem némi átalakítással, így lett az ő ír egytálételéből az én ír(szerű) egytálételem.
Markáns különbségek vannak a két verzió között, vegyük ezeket sorra:
- Bárány vs sertés: nem tudom, hogy szeretem-e a bárányhúst, mert bár ettem már életemben, az az egy alkalom kevés volt ahhoz, hogy megítéljem. Így marad a sertés, leginkább comb vagy lapocka.
- Burgonya: John az ételébe tesz burgonyát, én fél év alatt maximum egy kilógrammot ettem krumpliból, így ebbe az ételbe sem kerül bele. Ehelyett inkább a sárgarépa és a szárzeller mennyiségét növeltem meg, valószínűleg egy teljesen más ételt kreálva ezzel.
- Sűrítés: az eredeti recept rántást használ az étel besűrítésére, és csíkokra vágott kelkáposztát. Gyermekkorom egyik legmeghatározóbb nemezise mostanság új reneszánszát éli a konyhámban, hiszen amióta elfelejtettem a kelkáposzta-főzelék okozta sokkot, azóta megkedveltem és gyakran használom.
- Paradicsom: az eredeti recept nem tartalmazza, én mégis szoktam egy konzerv kockázott paradicsomot tenni az ételbe, nemcsak szép színt adva a szaftnak, de kellemes mellékízt is.

Összetevők (4 személyre):
50 dkg sertés comb/lapocka, 5 kisebb sárgarépa, 2-2 vörös- és salátahagyma, egy csomag szárzeller, 1 konzerv felkockázott paradicsom, 1 kisebb fej kelkáposzta (max. 15 dkg), 2 tk. édesnemes pirospaprika (egyik akár csípős is lehet), só, bors, rozmaring, 1 ek. ételízesítő, olivaolaj, víz

Minden egy jó pörköltalappal kezdődik, amihez a vöröshagymát apró kockákra vágtam, majd két evőkanál olivaolajban üvegesre pároltam. Kicsit sóztam, hogy kiengedje a levét, majd amikor már eléggé átpárolódott, jöhetett a pirospaprika, amit mindig óvatosan kell megpirítani. Természetesen mindig kéznél kell legyen egy pohár víz, ami a leégés ellen véd meg. Használtam is, majd amíg a sertéshúst kockáztam fel kisebb darabokra, addig hagytam, hogy a hagyma szinte atomjaira főjjön a ráöntött vízben. Amikor már alig volt leve az egész alapnak, jöhetett a sertés, amit először fedő nélkül megpirítottam a hagymában, majd utána fedő alatt tovább pároltam saját levében. Ez tarthatott fél órát, addig előkészítettem a zöldséget.
A zöldségeknél igazából egyetlen fontos dolgot kell betartani: hozzávetőlegesen ugyanakkorára kell őket vágni, így biztosítva azt, hogy egyszerre legyenek készen. A sárgarépát megtisztítottam, majd karikákra vágtam, a zellert megmostam és felaprítottam. A zöldségek mellé került még a nagyobb kockákra vágott salátahagyma is, ami szinte tökéletesen eltűnt a végleges ételben, csak ízét hagyta maga után. A kelkáposztát közepesen vastag csíkokra vágtam, majd a paradicsom konzervét is kinyitottam. Amikor a zöldségekkel feldolgozásával végeztem, a sárgarépa, a zeller és a salátahagyma ment a lábosba, a káposzta és a paradicsom vissza a hűtőbe. Fedő alatt hagytam, hogy a kemény zöldségek kicsit átvegyék a pörköltalap ízvilágát, majd az egészet felöntöttem annyi vízzel, hogy éppen csak ellepje az egészet.
Ekkor jöttek a fűszerek: só, bors, rozmaring és a sómentes ételízesítő. Természetesen a sót fokozatosan szoktam az ételhez adni, tehát a vöröshagyma, a hús és a zöldségek is mind kaptak maguk mellé egy kevés sót, és amikor a vizet ráöntöttem, akkor kapta az utolsó csipetet. Ennek az ételnek az ízét nem a fűszerek adják meg, hanem a rengeteg zöldség, melyek az elejétől fogva benne rotyognak a lábosban, s a rozmaring csak kiegészíti mindezt, kerekké formálva az egészet.
A főzés ezen szakaszánál egy kicsiny pihenőt tartottam, hiszen ettől a ponttól kezdve a sertésnek olyan másfél-két óra kellett alacsony lángon (nem néztem pontosan, hogy mennyi lett végül, kóstolás útján hoztam meg a verdiktumot).
Amikor azt mondtam magamnak a húsról, hogy még körülbelül negyed óra kell még neki ... na az volt az a pillanat, amikor felemeltem a fedőt és beleöntöttem a paradicsomot, majd amikor egynemű lett az étellel, jöhetett a kelkáposzta is. Amikor az utolsó összetevők is belekerültek, természetesen utánakóstoltam, s mivel mindent rendben találtam, még hagytam neki azt a negyed órát. Végül elzártam az gázt, tányérbe szedtem és tejföllel tálaltam.

Az étel alapvetően édeskés, ezért is kell mellé a tejföl pikánssága, hogy némi fanyar is legyen a tányérban. A sárgarépa és a zeller azonban nem tudja egyértelműen édessé tenni az ételt, hiszen a rozmaring adta felsőzönge biztosítja azt a bizonyos plusszt, ami miatt oly' különleges ... legalább is számomra. Én magában szoktam enni, de egyes vélemények szerint rizzsel is finom. Így a tavasz közeledtével már talán kicsit nehéznek tűnhet, de még a téli zimankó egy utolsó rúgása ... majd találkozunk novemberben.